Most láttuk, minket felvidított. Felteszem ide, hogy másoknak is szebb legyen tőle a napja.
Szombaton családi szülinapi zsúrt tartottunk, Macóval, Opakával, Zozával, Bömbével és Böbüssel. Böbüs szakálla kezdetben komoly riadalmat váltott ki Nóciból, még könnyek is peregtek a pici arcon. Az ajándékai viszont abszolút telitalálatnak bizonyultak. Egy gyerekdalokkal és jópofa illusztrációkkal teli könyv, amiből rengeteget kell énekelni; egy xilofon, amiről este kijelentette, hogy "Böbüs tanította", hogyan kell rajta játszani; és a Mami közreműködésével beszerzett narancssárga, mosolygós gumilabda, amit tegnap még a fürdéshez is magával vitt. A sötétben világító macikat immár második este felejtettük el felragasztani, pedig kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd neki.
A tortán a gyertyák nagyon tetszettek neki, de az elfújásuk még nem ment. :o) A tortaevés annál inkább, ott derekasan teljesített a kis kétéves!
Egy nap alatt kétszer hívták fel a figyelmemet erre a videóra. Megnéztem egyszer, kétszer, háromszor, újra és újra. Nem csak a hang miatt, bár az is csodálatra méltó. De ami igazán megfogott, az az, hogy ez a hölgy 47 éves, munkanélküli, egy kis faluból jött, gúny fogadta, amikor színpadra lépett, de nem azt nézte, hol adhatná fel. Volt egy álma, és ő azért jött, hogy valóra váltsa. Nem foglalkozott azzal, hogy mások szerint van-e realitása az álmának, pedig nyilván lett volna jónéhány jóakarója, akik őszinte meggyőződésből igyekeznek őt lebeszélni. Még az egyik zsűritag is lenézően érdeklődött, mi tartotta vissza eddig attól, hogy hivatásos énekes legyen. Ő nem sírta el magát, nem védekezett, csak annyit mondott, még nem kapott esélyt rá.
Most pedig, amikor megkapta az esélyt a sorstól, nem tétovázott, nem riadt vissza kishitűen, hanem megragadta.
Ennél szebben és egyszerűbben tanítani sem lehetne azt, hogy ha egy álom nem valósítható meg rövid idő alatt, az nem jelenti azt, hogy kudarcra van ítélve.
